Superapu

Na nem tudom, hogy mi fog ebből kisülni, de elkezdem. pedig egy jegyzet se áll a rendelkezésemre, semmi. 

Röviden. Azt mondta a pszichiáterem, hogy a nők elférfiasodtak, és mi férfiak kurva jól el lennénk házasság nélkül is. Hát mondom, itt ott én is felfedeztem némi asszimmetriát a családban. Aszondja, hogy amit én látok, az csak látszólagos, mert a biológiát nem lehet megerőszakolni. Émmeg ezért mondom, hogy ilyenkor ki kell lépni a másik fantáziájából, még ha hülyének is néznek miatta. Hát ezért ülök itt, mert folyton kilépek a mások fantáziájából

Na, mondom ezt megosztom facebookon, mert maga a megfogalmazás megosztó lehet. És pont mint gondoltam. Többen javasolták, hogy cseréljek agyturkászt. De miért is?

Nyilván ez egy hosszabb beszélgetés volt, szubjektíven az én körülményeimre alakítva. Hogy más miket tapasztal azt nem tudom, de a beszélgetés elején leszögeztük, hogy ezt most ne a politika irányából próbáljuk megfogni. Próbáljuk megnézni a konkrét konfliktusokat, és nézzük meg, hogy ráilleszthető ez a minta... Mármint az elférfiasodott nők!

Én például olyan konfliktusokra emlékszem, hogy nem teljesítem az "apai feladataimat" rendesen. Na én ezt az egyenletet nem vezetem le, de már akkor arra a következtetésre jutottam, hogy vannak olyan nők, akik irigyek a klasszikus "apaszerepre". Vicces, hogy évek óta van a könyvespolcomon egy "Apafüzet" nevű iromány. Már rögtön azzal kezd, hogy az apa-gyerek kapcsolat a kommunikációval kezdődik. És itt most nagyon szép gondolatokat fogalmazhatnék meg a férfi teremtő erejéről, de már rettentően unom a témát. Sőt az az igazság, hogy maga a téma egy nagyon nagy falat, és egyszerre több mindenen kéne átrágni magam, hogy megpróbáljam közérthetővé tenni a gondolataimat. Szóval az a bizonyos teremtőerő, ami csak úgy tud működni, ha a férfi rendben van magával. De ott vannak azok a fránya kompromisszumok, amit folyton megkötünk egymással a kapcsolatainkban. Gyakran az egyik legfontosabb dolgot is beáldozzuk, a saját szabadságunkat. Ok ez egyfelől természetes, ha az ember önállóan hozza meg ezt a döntést, de általában nem erről van szó. Miért mondom, hogy ki kell lépni a másik fantáziájából? Mert egy kapcsolat 2 ember fantáziájáról szól. És ha én abban úgy veszek részt, hogy nem akarok, vagy nem tudok róla, nagyon nehéz onnan kiszállni. Ha pedig egyszer már sikerült, akkor felvesszük a védekező pozíciót. Én is ebben vagyok. Emlékszem a legmélyebb pontomon is azt mondogattam a szüleimnek, hogy egyedül, egyedül... És erre mondta apám, hogy nem tudom én elképzelni, milyen mikor az embert úgy igazán egyedül hagyják. És nem! Nem azt mondtam, hogy magányos akarok lenni, csak azt, hogy egyedül, akarok lenni. Talán sokkal érthetőbb ha azt mondom, hogy hagyjál békén!

Na nem is gondolom ezt túl ma már. Van akivel jó együtt lenni, van akivel meg nem, és szükség van intim térre, és időre. Egyedül. Ebből nem engedek. Ugyanakkor fel kell mutatnom egy mintát a gyerekeimnek, hogy én is alkalmas vagyok egy otthon fenntartására, sőt! Férfi létemre talán kétszer is többet dolgozok ezen, mint a korombéli fiatal apukák. Ennyi. Nem tudok többet adni, csak annyit, hogy amikor velem vannak, a lehető legtöbbet adok magamból. És még ez is kevés.

Hűűű most más jut eszembe! Szóval például az óvodában a szakemberek figyelik az őszinte reakciókat. Például egy ölelés... Hogy az őszinte volt, vagy esetleg egy tanult trükk, amivel a gyerek elérhet bizonyos dolgokat. Már többször ért az a vád, hogy pszichopataként reagálok bizonyos dolgokra. Ezt tudom, de azt is, hogy nem vagyok pszichopata. Viszont arra már rég rájöttem, hogyha egy nőtől akarok valamit, azt pszichopata módjára tudom elérni a legkönnyebben. Hát nem érdekes, hogy ez egy darabig imponáló tulajdonságunk, majd később ellenszenves tulajdonságunkká válik?

Jó hagyjuk az egyenlőséget, ez hülyeség! Tudom még pár éve ezt így nem írtam volna le, de mégis csak ez a helyzet. A pszichopata puncivadász, az első lépés az elidegenedés felé. Vagyis védekezőmechanizmus. Na már most emlékeim szerint ez sok mindenről szól csak nem az egyenlőségről. Júj hát ez is egy összetett téma, ami külön megérne egy misét. A férfi teremtő erő! Életenergia. Amivel nem árt, ha az ember csak óvatosan bánik, mert nem csak irigyelhetik érte, de fertőző is egyben. Vannak, akik kifejezetten gyűlölni kezdik a másikat, ha úgy érzik biztos és stabil lábakon áll. És igen, vannak olyanok is, akik elszívják ezt az életenergiát előlünk. Nárcisztikus. Ahhoz, hogy belemásszak az aurádba, egy kicsit azért annak kell lenni.

De ismerem én ezt, ezek mind valamiféle önértékelési problémával rendelkező szerencsétlenek, akik a dominanciájukkal próbálják megélni a stabilitásukat. A másik oldal is érdekes. Kiből lesz remek áldozat? Aki úgy éli meg a valahová tartozást, hogy alárendelődik a másiknak, és annak teljes körű kiszolgálásával a szeretet illúziójában érezheti magát. Aki pedig képtelen kiszabadulni a szorításból, az leértékeli önmagát. Egy párkapcsolatban meg észre sem fogják venni, hogy ki mire használja így a másikat. Nahát ez egy igen rossz párosítás, és nem igazán értem, hogy miért én leszek a nárcisztikus pszichopata, ha egy ilyen kapcsolatra már eleve nem adnám meg a lehetőséget sem? Ráadásul az én személyiségem teljesen ellentmond ennek a vámpír karakternek. Hát pont, hogy nem akarom mások energiáját érezni. Vagy legalábbis nagyon meggondolom, hogy kit engedek magamhoz közel. Neeem. Nagyon nem pszichopátia ez. Pont, hogy arról árulkodik, hogy érzelmileg igenis sérülékeny vagyok. De azt azért már tudom, hogy ha leszopják a faszomat az még nem jelenti azt, hogy szeretetet kapok. Szóval én biztonsági játékos vagyok. Azt hiszem ennyi az egész.

Mondják, hogy nőgyűlölő vagyok, noha többnyire nők vesznek körül, és ők nem ezt gondolják rólam. Anyám viszont nőgyűlölő. Ebben a légkörben nőttem fel. Ha felbukkant egy barátnő azt láttam anyám szemében, hogy legszívesebben kibaszná őt az ablakon. Szóval pontosan ismerem ezt a nézést. Én is megérzem ha így néznek rám. Ismerek olyat, aki ennek az érzésnek teljesen átadja magát. Ezt a családomban egyébként apai ágon a harmincas éveikben többen is átélték különböző pánikrohamok formájában. Tudod ezek azok az érzések, amikor rád akar omlani a ház, a plafon összenyom, kizuhansz az ablakon, és hasonlók. Pedig tök egyszerű a képlet. Nem kell megtenni azt a szívességet, hogy kizuhansz az ablakon, ha valaki úgy néz rád! Igen ezek a pánikrohamok általában egy jelzés arra, hogy valami nem jól működik, vagy valami nagyon más irányba kéne tovább mennünk.

Van egy irigylésre méltó életerő a nőben is, amikor állapotos lesz. Ilyenkor úgy kicsattannak. Azért is fertőző ez az életerő, mert ha ilyenkor rendesen működik a mi, akkor tényleg mind a ketten fel tudják magukat szívni életenergiával. És normális esetben nincs gond az alá-fölérendeltséggel sem, mert ezek csak előre tudják vinni az embert. És ja, kompromisszumokat is kell kötni. De azt hiszem nekem pont nincs okom panaszkodni.

De ugye vannak nem normális esetek is. A Homo sapiens másolva tanul. Tök mindegy, hogy mit mondasz neki, azt nézi, hogy mások mit csinálnak. Ja, például a pszichopaták az érzésekre adott reakciókat másolják, mivel nem érzik őket. Na ez az, amit már gyermekkorban is meglehet figyelni a kisembereken. Meg ugye van az, amikor az érzelmi traumák hatására visszavonja az érzelmeit az ember. Ezt nézi a szakember. Ezt valahogy mindig összekeverik. Van egy ilyen videó a neten, ahol egy "pszichopata" kislány beszél arról hogyan végezné ki a családját. Nagyon jó cucc! Azt viszont már kevesen tudják, hogy a kislányt még időben elkapták, és kapott valamiféle terápiát, felnőttként pedig pont ilyen nehéz helyzetű gyerekekkel foglalkozik. Szóval semmit sem jelent. Ja de annyit, hogy ezt a kislányt korábban keményen molesztálták, és ő így reagált rá. A gyerekek konfliktuskezelési technikájuk rohadt beszédes. Ráadásul egész másképp viselkedik az anya jelenlétében, az apa jelenlétében, és egész más közösségben.

Nagyon elkanyarodtam, de ezzel csak azt akartam mutatni, hogy a gyerekek is hajlamosak olyan viselkedésmintákat másolni, amit otthon tapasztalnak. Ha egy életunt depressziós környezetben élnek, így alakítják ki a saját világukat is. Az önbizalomhiány megfelelési kényszert szül. Ha én állandóan pozitív visszacsatolást várok, akkor magammal vannak gondjaim. Innen már csak egy lépés, hogy beszippantson a külvilág által is elvárt ideális élet. De ez csalóka. Marston Wonder Woman képregénye akkoriban egy szimbolikus üzenetsorozat volt, ami példát kívánt mutatni az erős domináns nőknek. Na és persze megoldást is a fiatal férfiaknak, hogy hogyan viszonyuljanak hozzájuk. Ez kétségkívül az emancipációs mozgalom hatása. És akinek volt egy kis esze, az melléállt. A problémák nem is a jogainkból fakadnak, hanem abból, hogy maszkulin tulajdonságokat vettek át a nők. Kezdetben ezek a különlegességeink vonzóak lehetnek, de később pont ez mérgezi a párkapcsolatunkat. Lusta, nem képes rendben tartani a környezetét egyedül, nem képes ellátni az anyai feladatait, irigykedik a férfira, hogy az dolgozhat. Érted ezt? Totál kakukk!

Aztán megy tovább, jönnek a jogok, megy az önmegvalósítás, és ki tudja még mi. Te pedig gondold azt, hogy ahhoz, hogy elnyerd egy nő szívét olyan eszközökre lesz szükséged, mint kedvesség, figyelmesség, udvariasság vagy lovagiasság. Hát lófaszt! Tökösség, beszédesség, dominancia, és humor. Ha ez nem működik, ideje elgondolkozni azon, hogy tényleg van-e párod!

Na igen igen, talán érdemes elhatárolódni az úgynevezett modern nőktől. De azt, hogy hogyan kezeljük a problémát azt egyénileg kell kidolgozni. Mindenesetre érdemes felkészülni azokra a férfiakra, akik majd tényleg elhatárolódnak a nőktől. Mert azért nem vagyunk olyan elveszettek. Mi is képesek vagyunk egyedül jobb életminőségben élni, mint egy nővel együtt élve. És nem is kell hozzá sokat keresnünk. Nem kell hozzá sok adót fizetnünk, amiből nem sok segítséget kapnak az egyedülálló anyukák. És a kör bezárult.

Lássuk a jellegzetes mintát! Hosszú utat tettünk meg. A gyermek születése után a pasi azt érzi, hogy elhanyagolják. Egyre távolodnak egymástól, egy idő után pedig a fickó egyre többet jár el otthonról, esetleg még iszik is. Mélypont, párterápia, majd lassan mégiscsak összecsiszolódnak. A szex remekül működik. Érkezik egy hívás a közös fantáziarendszeren kívülről, és bárki kizökkenthető lesz onnan, és nem értik, hogy miért.

Állítsuk pellengérre a különbségeket férfi és nő között? Na jó, akkor egy kicsit átmegyek princípium fasisztába. A férfiak ösztönösen a dühüket használják arra, hogy elkerüljék a szomorúságot, vagy a félelmeket. Ez egy olyan tulajdonságunk amire a nő is fenntartaná a jogot. Míg a férfi a szabadságra törekszik, addig a nő a megértésre. Mások a vágyaink. A férfi elfogadásra, megértésre, bátorításra vágyik, a nő pedig gondoskodást, megértést és tiszteletet kér ezért cserébe. Nincs az úgy, hogy ne tudnánk változni, de amikor megakarnak minket változtatni, abból pont a bizalom, és az elfogadás hiányzik, ami ha meglenne magunktól is képesek lennénk a változásra. Amikor pedig elnyomjuk a kellemetlent, óhatatlanul is elnyomjuk vele együtt a kellemest is, és ez megöli a szerelmet. Előbb utóbb ezen azok is átmennek egyszer, akik képesek arra, hogy együtt éljék le az életüket. A viták kellemetlenek, de teljesen elfojtani őket nem sok értelme van, hisz itt fektetjük le a közös szabályrendszerünket, és itt alakítjuk ki a vitakultúránkat. De eddig eljutni már egy szint. Ezután már csak lazább a történet. Ráadásul többször lesz rá alkalom, hogy újra lobbanjon az a láng.

Szóval az agyturkász, aki történetesen egy nő, igazán magas labdát dobott fel.